Rengeteg áthallás van a jelen és múlt béli életeink között. Amíg még kicsik vagyunk, teljesen természetes hogy itt is és ott is, vagyis egy domináns előző életünkben élünk.
Éppen ezért nagyon érdekes megfigyelnünk a kis utódok mondatait, jelzéseit.
A régebbi "áthallások" közül párat lejegyeztem már, csak a legfrissebbeket teszem most fel, és a jövőben is szándékozom ........
Grétike:
- Anya, nekem nem kell megsütni a halat, én "nyersen" is szívesen megeszem. (Szusi)
Kezében nézegeti a villát ebédnél, majd megszólal:
-Régebben minden ételt pálcikával ettem, és nem tudtam mi ez!
- Aki még nem jött rá mi is volt előző életében .......
Régebben mikor még kisebb volt, éppen hogy megtanult beszélni, másfél évesen elmesélte, hogy egy olyan helyen élt az apjával, amit körül vett sok víz, sok halat fogtak a tengerből, és tanultak - és nem kell ott félni! - nem tudta kifejezni a szigetet, nem ismerte a szót. ( Sziget nevét tisztán kimondta az alig beszélő csöppség.)
Később: Apa kérdezte még kiskorában, hogy megyünk Okinawára?
Válasz: Ott már voltunk, halat ettünk :-)
Később: Apa kérdezte még kiskorában, hogy megyünk Okinawára?
Válasz: Ott már voltunk, halat ettünk :-)
Kocsiban ültünk, mikor Gréti a bal kezét ökölbe szorította, a jobb kezével átfogta az egész öklét összeütve, és megszólalt: OSZ! majd kajánul nevetni kezdett - az osz szó japán köszöntésszerű szó. (Apa karatés volt és tanulta, mi nem ismertük a szót sem, soha nem hangzott el otthon, és kézmozdulattal pedig szintén nem.)
Ha számolni kell bármit, ő nem balról jobbra, hanem jobbról balra számol - az a természetes.
Az 1-est a kezével nem a hüvelyk ujjával mutatja, hiába mutogattuk neki, hanem a mutató ujjával.
Egyenlőre ennyi, ha lesz még "áthallás" megörökítem.
